Alexandra (14) pályaműve
„Már rengetegen vágtak bele a környezettudatosságba, bár ez még nem teljesen elég, de velük együtt menni fog.”
Hétfő van újra. Igaz, az előző hét még csak most ért véget, azt kívánom, bárcsak péntek lenne. Miután felöltöztem, elkészítem a reggelimet, beleteszem az uzsonnás dobozomba, majd fogom a kulacsom, megtöltöm vízzel, és mielőtt elfelejteném, bedobom a táskámba az új fém szívószálamat is. Ideje elindulnom, nehogy lekéssem a buszom… újra.
Kilépek a kapun. Varázslatos tavaszi idő van, csiripelnek a madarak, langyos szél lengedez, a fák gyönyörű virágokkal kápráztatják el szemem, a fű pedig ennél zöldebben már nem is viríthatna. Ahogy az utcán sétálok, minden ház előtt különböző színű tárolókat látok. Hirtelen eszembe jut, hogy mivel hétfő van, valószínűleg a szemeteseket ürítik. De miért ilyen színesek? Egy macska keresztezi az utam a járdán, egy egeret kerget. Minden ház udvarából megugat egy kutya, a réten tehenek legelésznek. Egyre közeledek a buszmegállóhoz, mikor feltűnik, hogy rengeteg bicikliző ismerőssel találkoztam már ezen a reggelen, autóval viszont egyszer sem, még a zebrán is gond nélkül átjutottam. Érdekes, hiszen rengeteg autó szokott cirkálni még az én kis falumban is. Hopp, ott jön egy! Különös. Elhalad mellettem, én pedig semmit sem hallok. Nem volt hangja vagy én süketültem meg? A busz ugyanabban a pillanatban gördül be a megállóba, amelyben én odaérek. Viszont egy pillanatig habozok, mivel ez egyáltalán nem hasonlít az átlagos autóbuszokra. Az egész jármű zöld színűre van mázolva, hangja szintúgy nincs, mint az autónak, amit láttam. Megpillantom a barátaimat, akik integetnek, hogy siessek. Odakocogok hozzájuk, majd együtt felszállunk a buszra. Az ülések sem a megszokottak. Fémből készültek, textilhuzattal vannak borítva. Megilletődve ülök le a legjobb barátom mellé. Néhány percig beszélgetünk, majd álomba szenderülök. Egy furcsa zajra ébredek. Először azt hiszem, megérkeztünk Tatára, majd rá kell eszmélnem, hogy ez az ébresztőm. Kikászálódom a meleg ágyamból, odasietek az asztalhoz, és kikapcsolom a borzalmas pittyegést. Leülök az ágyamra, elgondolkodva meredek magam elé. Az egész egy álom lett volna?
Elindulok szokásos reggeli utamra a buszmegállóig. A járda szélét szemét övezi, kissé beljebb egy patkány rágcsál valamit. A fű mindenhol kiégett, a fák szinte kivétel nélkül kopáran néznek vissza rám. Újra – vagyis tényleg – a buszon ülök, aminek fülsiketítő hangja és szörnyen bűzös szaga van. Na és persze műanyag borítása. Elmerengek a hosszú út alatt. Ez lenne a jövő? Egy jel volt, hogy lépnünk kell? Minden bizonnyal. Pénteken elmegyek én is a klímatüntetésre, kezdem ezzel a változtatást. Hiszen hiába mondanám, hogy egyedül nem tudok segíteni Földünkön. 7,5 milliárd ember közül mára már rengetegen vágtak bele a környezettudatosságba, bár ez még nem teljesen elég, de velük együtt menni fog. ,,Sok kicsi sokra megy” – mondja a mondás is.
