Panka (18) pályaműve

Gondolataimat a klímaváltozással, a szebb jövővel és egyáltalán a jövővel kapcsolatban már számtalanszor próbáltam megfogalmazni, leírni, kimondani. Valahogy mégsem jutottam a végére, mindig meg-megálltam egy hosszabb gondolat után, mert túl nagy súlynak éreztem, és nem bírtam. Továbbra is nehezen küszködöm meg vele, de úgy döntöttem, legyőzöm a saját félelmeimet, és kimondom végre őket. A legnagyobb félelmeim: lehet, hogy a gyermekemnek nem is lesz lehetősége élni; hogy a nemrég szülöttek fognak szenvedni a mi generációnk hibái miatt; hogy az élőlények, gombák és lényegében minden ki fog pusztulni, ha mi, ha a fejesek nem cselekszünk. De hogy is tudnánk mi változtatni? Érdemes-e egyáltalán? Elég-e egy ember ahhoz, hogy bármi is másképp süljön el? Igen, csak mi tudunk magunkon segíteni.

Mondhatom magam olyan szerencsésnek, hogy a családom környezettudatos életmódot folytat, amióta csak élek. Lényegében ebben nőttem fel testvéreimmel. Nem arra gondolok itt, hogy sosem vettünk szívószálat, soha nem pakoltuk a péksüteményeket nejlonzacskókba, de mindig figyeltünk a mértékekre, és szerintem ez egy kulcsfogalom lehet. A mérték. Mértékkel ugyanis mindent lehet. Gondoljunk csak bele: lehet enni, de csak mértékkel, mert rosszul leszünk, lehet ruhát venni, de azt is csak mértékkel, lehet véleményt nyilvánítani, de csak egy bizonyos határig. Ha megfordítom: lehet a környezetet szennyezni mértékkel? Ugye, hogy így már nem kecsegtető? Nem lehet teljes mértékben környezettudatosan élni soha, de fegyelmezni magunkat és mértéket tartani igen.

Édesanyám, született Ruzsonyi Ágnes, 2015. év végén nyitott egy csomagolásmentes boltot Budaörsön idősebb bátyámmal, Monostori-Kalovits Márkkal. A cél természetesen Földünk megóvása, helyreállítása volt. Magyarországon ez volt az első olyan üzlet, amely a tudatos vásárlást és a zéró hulladékot részesítette előnyben, és nem csak annyival volt ez különb a többi bolttól, hogy papírzacskók váltották föl a nejlonokat. Az akarni vágyó vásárlók otthonról hozott üvegekbe vehettek magvakat, vászonzsákokat lehetett venni, abba pedig belehelyezni a péksüteményeket, lehetett házilag gyártott kozmetikumokat is beszerezni, kosárkákba gyümölcsöket, zöldségeket helyezni, csak bejönni beszélgetni, hiszen egy közösség is volt, ahol mindenki maga lehetett, egymással oszthatták meg az emberek a gondolataikat bármivel kapcsolatban. “A noPack közösség. A noPack tudatos vásárlás. A noPack zéró hulladék. A noPack fair trade. A noPack a változás. A noPack TE vagy – MI vagyunk!” -ez a szöveg található a még mindig létező, deaktivált Facebook oldalon. Természetesen, mint minden újnak, a boltnak is voltak utálói, gyanakvói, amit a családtagjaim hősiesen elviseltek. Próbálták figyelmen kívül hagyni a szarkasztikus, bántó megjegyzéseket, és csak olyanoknak replikáztak, akiken látták, hogy nem értik, mi történik a Földünkkel, azért támadnak. Nem akarták senkire sem ráerőltetni, hogy azonnal váltson életmódot, de még így is voltak szkeptikusok.

Én ez idő tájban utolsó évemet töltöttem az általános iskolámban magántanulóként, a felvételire koncentrálva. Délelőtt segítettem a boltban, kasszáztam, takarítottam, vevőkkel beszélgettem, akik nagy érdeklődve hallgatták a véleményem édesanyám hirtelen megvalósított tervéről, az üzletről. Délutánjaimat általában szorgos tanulással, korábbi felvételi-adatlapok társaságában töltöttem, és este jártam edzeni a lovamhoz.

Aztán ismét rám köszöntött a szerencse egy fél évvel később, amikor is behívtak szóbelizni az egyik középiskolába, ahol éppen a környezettudatosságról érdeklődtek. Először nyögvenyelősen ment, ugyanis aki ismer, az tudja, mennyire nem tudok összefüggően beszélni idegenek előtt stresszes helyzetekben. De a bizottság rettenetesen türelmes és kedves volt személyem felé, így adtak nekem pár percet, hogy elölről kezdjem és átalakítsam a mondanivalómat. Elmondtam nekik minden olyan fontosat, amiről azt gondoltam, jó, ha tudnak a noPackkel kapcsolatban, aztán áttértem volna a globális klímaváltozásra és az internacionális problémákra, melyek egyre jobban sürgetnek, de többet akartak tudni. Mindhármuknak csillogott a szeme, és majdhogynem követelték, meséljek még. Nem is kell mondanom, egy kicsit túlléptem azt a 10 percet, ami meg volt szabva, így mikor kimentem, anyukám könnyes szemével találtam szemben magam. Megkérdeztem, mi a baja, annyit válaszolt, hogy minden kihallatszott és mennyire büszke rám, amiért ezt a problémát ilyen fiatalon fel tudom fogni, és érezni tudom a súlyát.

Ezen időszak után a boltnak sajnos be kellett zárnia családi és személyes okok miatt, de azóta a mi életünkben hatalmas változás történt mind emberileg, mind személyesen és családként. Tudtuk, mivel tehetnénk tisztábbá a környezetünket, és ez egy hatalom volt, ami felett uralkodni tudtunk, és nem a felsőbbrendűségen van a hangsúly, hanem azon, hogy ezt mind mi, magunktól hajtottuk végre, és ugyan messze még a teljes “zöld” élet, amit talán meg sem lehet oldani ebben a században, de mindennap egyre közelebb és közelebb kerülünk a megoldáshoz, a szebb élethez. A jövőhöz.