Anna (15 éves) pályaműve
„Ha nem ez az a világ,amit elképzeltél magadnak, ha nem ilyen a hely, ahol fel szeretnél nőni, emeld fel a hangod!”
Valamikor régen létezett egy tiszta, kék fényű bolygó, a Föld. Kék bolygónak hívták, mert légköre égkék, olykor türkiz színt sugárzott, mi több, életerős kisugárzással pásztázta a végtelen világűr ismeretlen ködjét.
A csendet és a harmóniát egy szép napon szomorú esemény törte meg: az első cigaretta kibukfencezett gazdájának lomha ujjai közül, de az nem nyúlt utána – hagyta, hogy a füstölgő dohánydarab tompa puffanással landoljon a hideg kövön. Az első elhullott szemetet a második, majd harmadik követte, s ahogy a töméntelen hulladék szürke pacává mosta a természet színpalettáját, úgy lett egyre tompább és fénytelenebb az emberek tekintete.
Európa szívében, egy kisvárosban különös gyakorisággal hullottak a fölösleges rágók, üvegek, papírok. Az arctalan tömeg úgy sétált el a használatlan szelektív szemetesek mellett, mintha ott sem lettek volna – talán észre se vették a graffitikkel tarkított konténereket, de meglehet, hogy egyszerűen csak nem akarták látni azokat: könnyebb volt átlépni a magányos kupacokba tornyosult szemetet, mint felvenni, megtenni, amit régóta meg kellett volna.
Egy napon aztán, amikor a tömeg épp a maga szokványos tempójával rótta az úttalan városi utakat, megérkezett egy arc, aki kitűnt a többiek közül: ősz anyóka sétált az emberáradattal szemben, a lakók azonban nem kerülgették, neki-nekilökődtek, majd érzelemmentes arccal folytatták napi rutinjukat. Az anyóka hitetlenkedve csóválta a fejét. Talán nem látják őt? Miért nem vesznek róla tudomást? – nyögte gondolatban, és egy könnycsepp gördült le ráncos orcáján. A porba hulló könnycsepp helyén piszkoszöld növény szökkent szárba, ám rögtön el is aludt örökre: nem akart az egyedüli növény lenni az utca sivár síkjában. Csupán egyetlen gyermek vette észre a jelenetet. Egy kisfiú arca kivált a tömegből, ahogy hitetlenkedve az asszony felé futott.
– Nagyi? Nagyi, te vagy az? – kérdezgette a kíváncsiságtól el-elfúló hangon, miközben kitartóan bámulta az anyókát. Az sejtelmesen elmosolyodott, és tenyerébe véve a fiú kezét bólintott.
– Ha úgy kívánod, lehetek a nagymamád. De tudod, én nem csak a te rokonod vagyok. Az én gyermekeim a fák, a bokrok, enyém a végtelen tenger, a rügyező természet, a váltakozó évszakok. Nem kevésbé szeretem az állatokat, mint azokat a fiaimat és lányaimat, akik benépesítették ezt a bolygót, városokat építettek maguk köré, és akik végül a vesztemet, az anyatermészet vesztét okozzák.
A kisfiú megszeppenten pislogott. Gyerekfejjel is értette, hogy valami hatalmas áll előtte, furcsamód azonban mégis megbízott az idegenben, aki elfátyolosodó szemmel folytatta mondandóját:
– Az emberek a természet ellen fordultak: nem látják többé egymást, nem látják a környezet sokszínű lehetőségeit. Ahelyett, hogy a reggeli madárdalban gyönyörködtek volna, elűzték az énekesmadarakat, az erdőkbe illetéktelenül behatolva pedig baltával köszöntötték a tölgyeseket, bükkösöket. Vegyszerekkel rohanták le a termőföldeket, bepiszkolták a végtelen óceánt, mit sem törődve a halak segélykiáltásával. A szemét pedig csak gyűlt: minden, anyatermészet ellen elkövetett bűntett után hullottak a palackok, a haszontalan műanyag és felesleges üveg. Soha, senki nem hajolt le érte, nem érezte tettének súlyát. „Sokan vagyunk – gondolták egyesek –, majd más felszedi.” „Ugyan mit számít egyetlen fecni ehhez a szemétkupac városhoz képest!” – mondogatták mások, mielőtt a kuka mellé hajították volna a hulladékot.
– Nézz körül! – Az anyatermészet a kisfiú felé fordult, és mélyen a szemébe nézett. – Ha nem ez az a világ, amit elképzeltél magadnak, ha nem ilyen a hely, ahol fel szeretnél nőni, emeld fel a hangod! Szólalj meg, és meg fognak hallani! Tégy egy lépést, és hidd el, ha elindulsz a bolygó megmentéséhez vezető úton, sokan követni fognak.
– Engem? – A fiúcska hitetlenkedve bámulta a cipője orrát. – Egy vagyok a millióból, tízéves is alig múltam. Éppen engem követnének?
– Hiszed vagy sem, sokan éppen arra várnak, hogy megtedd az első lépést. Legyél az te, vagy bárki, aki kezdeményez, bőven lesznek olyanok, akik örömmel beállnak a sorba, csak félnek az újdonságtól, félnek a változástól. Neked nem kell félni, hiszen mindig itt leszek veled. Valahányszor elhaladsz egy növény mellett, valahányszor megsimogatsz egy kóbor állatot, ne feledd, őket mind az én szeretetem táplálja. E bolygó sorsa a te és a hozzád hasonló bátrak kezében van.
Az anyóka utoljára a fiúra mosolygott, majd hátat fordított, és egy szempillantás alatt beleveszett a járókelők tömegébe. A gyermek eltökélten felnézett, értve, átérezve a feladata súlyát lehajolt, és felemelte a legközelebbi palackot…
Talán nem sokan vették észre. Volt, aki felfigyelt, volt, aki továbbsietett. Egy azonban biztos: a világban akkor valami megváltozott, a figyelmesek tekintete tisztább, fényesebb lett. Egy arra járó hűvös szellő felkapta az üzenetet, és lágy sustorgással terjesztette tovább a falvakban, városokban, álomként súgva az emberek fülébe: ha összefogunk, még nem késő változtatni.