Csenge (18 éves) pályaműve
„A Föld ne eldobható, hanem megjavítható, megmenthető és élhető legyen.”
Ha nem tudod, mihez kezdj az életeddel, kezdj el gondolkozni a hulladékiparban. Sokkolóan hangzik, ugye? Pedig valószínűleg az egyik legfontosabb és legjobban fizetett szakma lesz a jövőben. Még mielőtt megfulladnánk saját szemetünkben. Bár lehet, hogy már késő. Nézz csak körül…
Manapság minden eldobható. Kilépve az utcára szétszórt cigarettacsikkeken taposunk. A kapuk előtt nagy kukákban és zsákokban várakozik elvitelre minden család heti szemete: több mint 240 liter. A szél új ördögszekereket: nejlonzacskókat pörget. A kóbor kutyák csokipapírt visznek a szájukban. Az árokban törött üvegcserepek tükrözik vissza a csalódott nap fényét. A buszra szállva elszórt papírzsepik közé ülsz, s az ülések mellé chipses zacskókat gyűrtek. A városba beérve lezárt szelektív hulladékgyűjtőket látsz, de szerdánként összeöntik őket a többi szeméttel. Az összezsúfolt autók kipufogója miatt kendővel mész végig az utcán. A suliban, a padban szétnyomott vizespalackok lapulnak, összetépett papírok cafatjai a szemetes mellett, s több kiló felragasztott rágó.
Hazatérve maró szag csapja meg az orrod. Már messziről látod a szomszéd kertjéből felszálló fekete füstöt. Megint műanyag vödröket égetnek az avarral. Ahogy ebéd után sétálni indulsz a kertek alatt, átkelsz a fém alkatrészekkel terhes patakon. A fák között újabb kupacra bukkansz: bútorok, veszélyes hulladék, akkumulátorok, régi tévék. Már fel sem tűnik az ottlétük. Nem zavar, érzéketlenné váltál a szemétre, mint a disznók a saját mocskukra. Pedig a te kis magyar falud még nem is nevezhető a fogyasztói társadalom gyöngyszemének. Egy átlagember az átlagéletét élve bele sem gondol, hogy mit tesz, amikor megveszi a reklámok által szuggerált termékeket, aztán eldobja.
Apró része a földi lakosság évi 2,1 milliárd tonnányi hulladéktermelésének. És mikor az óceánban hentergő szemétszigetekről, a klímaváltozásról, a légszennyezésről, az erdőégetésről és jégolvadásról hallasz egyre többet a tévében a kanapédon fekve, talán elgondolkozol, mit kéne tenned. Miből dobj ki kevesebbet? Aztán rájössz, hogy tulajdonképpen mindent, amit kidobsz, ki is kell dobni. Ez a normális. Eldobni a működő telefonodat egy újabbért, kidobni a régi ruhádat egy divatosabbért, lecserélni a karcos kocsidat egy szebbre. Eldobható minden. Lecserélheted a legjobb barátodat is, mert mostanában keveset beszéltek, kidobhatod a párodat, mert rájöttél, hogy túl sok mindenben különböztök, és egyébként is lesz majd másik. Hiszen mindenki így gondolkozik. A Föld is eldobható lesz. Ha már kihasználtuk, tönkretettük, feléltük, több pénzt kell fektetni az űrkutatásba, keresni egy új Földet, ezt pedig sorsára hagyni.
Csakhogy Föld még mindig nincs másik, az idő pedig egyre fogy. Egy napon talán azon kapod magad, hogy az emelkedő, szennyezett tengervíz mossa hőgutától alélt tested, s hagyod, hogy elragadjon, akár az állattetemeket. Talán akkor rájössz, hogy a nagyszüleidnek miért volt szebb életük. Náluk nem volt hulladék, nem volt szennyezés. Nem volt műanyag. Az üveget újraolvasztották, a fazekat befoltozták, a ruhát megvarrták, a kapcsolati problémákat megbeszélték. A mentalitásuk volt más. Megjavították, ami rossz volt, és még megbecsülték a természetet.
Ameddig a gazdasági érdekek máshogy nem kívánják, amíg a süllyedő hajón is pénzt kaparnak a kapitányok, addig az a hajó halálra is van ítélve. De ha a saját bőrükön érzik az emberek a bajt… ha a suliban egy hétig nem takarítanának, ha megtanítanák az új generációt a felelősség érzetére, és sokkoló képekkel mutatnák be a lehetséges jövőt, talán még felébrednének. Az új generációk kezébe kell adni a tudást, és az esélyt, hogy az ember, az élet, a világ, a Föld ne eldobható, hanem megjavítható, megmenthető és élhető legyen. Még mindig rajtunk, rajtad is múlik. Nincs vége.
