Balázs (19) pályaműve

„Ez a levél arról tájékoztatja, hogy Ön nem lett kiválasztva a pozícióra”. Egy világ omlott össze bennem. Ez volt az utolsó esélyem arra, hogy megőrizzem Apu emlékét. Az ok egyszerű volt. Túl egyszerű. Azért nem lehettem tűzoltó, mert gyenge volt a tüdőm. Nekem. Aki 14 éves koromig versenyszerűen úsztam, és sorra vittem haza a díjakat, gyenge a tüdőm.

Az egészről Rózsa tehetett. A lány, aki mellettem ült magyaron és kémián. A lány, aki mindig is különc volt. A lány, aki mindig halkan beszélt, de mindenki meghallgatta. Aki mindig három lépéssel előtted járt. A lány, aki nem tett semmi rosszat, de nem tett semmi jót sem.

Nem tudom már, milyen nap volt, csak azt, hogy mi lett a vége. Rózsa nagyon felidegesített magyaron. Nem tudta, ki vagyok, én sem tudtam, ki Ő, de nagyon kíváncsi voltam, hogy mitől érezte ennyire felsőbbrendűnek magát. Aznap délután edzésre kellett volna mennem, de évek óta először nem keltem át a zebrán, hanem egyenesen a suli mögé indultam, amiről mindenki tudta, hogy Rózsáék felségterülete. Az első dolog, amit észrevettem, a keserű szag volt, ami ott terjengett a levegőben. A második Rózsa és a társasága. Öten voltak, mellettük üvegek és táskák hevertek a földön. Rózsán kívül hármójukat ismertem, ők a suliba jártak, de az ötödik srác, aki egy sörösüveggel a kezében ácsorgott, még ismeretlen volt számomra. Később aztán szoros kapcsolatba kerültünk, aminek a pillérei a vodka és a drog voltak. Ő mutatta meg nekem azt az életet, ahol nem voltak szabályok. Az életet, amiből vagy kimászol, vagy egy hordágyon visznek el. Sosem kellett volna igent mondanom Neki, de igent mondani mindig könnyebb, mint nemet.

Ezután felgyorsultak az események, igaz, legtöbb esetben minden sokkal lassabbnak tűnt. Mindennap megfogadtam, hogy abbahagyom, de aztán délután mégis ott voltam velük. Olyan állandó volt ez, mint a marihuána füstje a torkomon. Minél jobban függő lettem, annál kevesebbet tudtam figyelni az iskolában, ezáltal a tanulmányi eredményeim drasztikusan romlottak. És ami ennél is durvább volt, az az, hogy egyre csökkent a hosszak száma, amiket le tudtam úszni. Egyre kevesebb edzésre jártam be, majd május 15-e után egyáltalán nem. Azon a napon versenyem volt, de amikor megszólalt a rajtjelző síp, nem tudtam mást tenni, csak beborultam a vízbe. Többet nem mentem az uszodába.

Aztán jött a pofon, ami végre felkeltett a füst és az alkohol émelyítő íze közül. Tizedik vége volt, és Rózsával a szokásos helyünk felé igyekeztünk, amikor az igazgató elkapott a folyosón, és megkért, hadd beszéljen velem az irodájában. Mivel romlottak a jegyeim, a nyáron pótvizsgáznom kellett. Nagyon kevés időm volt, és olyan gyorsan teltek el a napok. Akkor kívántam a legjobban, hogy minden újra lelassuljon. De ahhoz, hogy sikerüljenek a vizsgák, észre kellett vennem, hogy függök ettől az érzéstől, amit a drog okozott. Eleinte nagyon nehéz volt, de a szüleim segítségével átjutottam a vizsgákon. Fokozatosan javult a közérzetem, majd később leérettségiztem az osztályommal. De valami sosem lett a régi. Soha nem úsztam újra, de nemcsak a megalázottságom miatt, hanem azért sem, mert úgy éreztem, nem vagyok rá képes.

Visszanézve a tinédzseréveimre, kellett ez az időszak, hogy jobb ember legyek lelkileg, mert már képes vagyok értékelni több mindent, viszont sosem fogom visszakapni azt, ami testileg voltam. Sosem leszek Kovács Piri, úszóbajnok. Esténként még mindig azon rágódok, hogy mi lett volna, ha tudok nemet mondani. Ha csak valaki elmondta volna, hogy hogyan kell, ez az egész meg sem történt volna. Mindig is Rózsát hibáztattam mindenért, de most jöttem rá. Az egész az én hibám volt.